Németek Magyarországon – történeti áttekintés
(Pócsik Viktor – Brauer-Benke József
Pesterzsébeti Németek Budapest 2006 kiadványában anyagából )
A mai Magyarország németségének csak kis hányada települt le még az Árpádkor idején. Csak a mai osztrák határ mentén élő nyugat-magyarországi németség és a Börzsöny egykori bányavárosának Nagybörzsönynek a német eredetű lakossága tartozik ide. A mai hazai németség túlnyomó többsége a török kiűzése utáni telepítések nyomán talált új hazát Magyarországon. 1689-ben jelent meg az a királyi telepítési rendelet, amelynek irányítására létrehozták az ún. Neoacquistica Comissio-t vagyis az Újszerzeményi Bizottságot, aminek fő célja, hogy a Habsburg ellenes magyar nemesség ellensúlyozására katolikus német parasztokat telepítsenek a török pusztítás miatt elnéptelenedett területekre.
A telepítési akciónak három fő szakasza volt. Az első szakaszban, 1689 és 1740 között III. Károly uralkodása idején jöttek nagyobb számban német parasztok a Dunántúlra (Esztergom, Veszprém, Győr, Komárom, Pest és Fejér megyék), a Felvidékre (Hont, Heves, Zemplén megyék) az Alföldre (Békés, Szabolcs megyék) és szórványokban a Bácskába és a Bánságba is. A telepítések első szakaszában főleg földesúri magánkezdeményezések hatására történt a telepítés. A második szakaszban 1740-1780 között Mária Terézia korában főleg a királyi kamara irányítja a telepítéseket és ebből kifolyólag a kamara által kisajátított Bácska és Bánát elnéptelenedett területeire irányul a telepítés. A harmadik, utolsó szervezett telepítési akcióban II. József 1782. évi pátense nyomán érkeztek telepesek főként a Bánság és a Bácska kamarai birtokaira és kisebb számban Vas, Esztergom, Pest, Somogy és Tolna megyékbe. Ezzel a svábok vonulása, a Schwabenzug ideje lezárult, az újabb német telepek már nem német területről érkezőkkel, hanem országon belüli belső migráció által keletkeztek.
Német és sváb identitás
A településtörténeti kiadványokból kiderül, hogy a hazai németség közép- és délnémet területekről érkezett Magyarországra. Annak ellenére, hogy az újkori telepítésű németségnek sváb az általános elnevezése, ami nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében elterjedt, tudni kell, hogy valóban sváb eredetű lakosság egy tömbben csak Szatmár megyében telepedett le.[1] Az első telepesek nagy része valóban Svábföldről Schwabenből és Württembergből érkezett Ulmon át a Dunán lehajózva. Ezért az ő törzsi nevük rögződött a Kárpát-medence népeinek nyelvében, mint a német telepesek általános elnevezése. Azonban a 18. század pestisjárványai alaposan megtizedelték a soraikat és nagyobb csoportjaik a Duna mentén tovább vándoroltak Dobrudzsába és Ukrajnába, ezért a mai Magyarország területén csak Tevel, Zomba, Kisdorog és Hajós németsége tekinthető eredeti svábnak. A történelem során nem ritka, hogy egy kisebb törzs vagy népcsoport elnevezését később akár egy egész nemzetre is alkalmazzák. A franciák az alemann törzs nevét terjesztették ki az egész német népre, a középkori Magyarországon a bajoron kívül minden más német általános elnevezése a szász volt.
A svábok után a Kárpát-medencébe mindenhová bajor és frank nyelvű csoportok érkeztek, akik önmagukat, mint németeket határozták meg, ebből kifolyólag nem tiltakoztak a sváb elnevezés ellen. Később a 18. századi Schwabenzug idején érkezett németek önelnevezésévé vált a sváb. A nyugat-magyarországi és a nagybörzsönyi németség, tekintve hogy a Schwabenzug előtti korból való települések, nem tartják magukat sváboknak.
A sváb népnév a hazai németségen belül szociális értékrendűséget is kapott és a schwäbisch elnevezés fogalmilag azonosult a bäurisch vagyis a paraszt, azaz földműves fogalmával. Ebből következőleg a parasztinál magasabb társadalmi szféra, vagyis a német (sváb) származású hivatalnok, rendőr vagy egyéb tisztviselő már nem érezte magát svábnak. Ezek után nagyrészük gyorsan asszimilálódott a magyar többségben.
Tekintve, hogy a hazai németség a magával hozott német ún. törzsöröklési rendszere szerint a földet (eltérően a magyaroktól) csak egy fiú örökölte és a többiek katonai, papi vagy hivatalnoki pályára kényszerültek, folyamatos elmagyarosodással kell számolni. A fogalmi azonosulás miatt a Schwabenzug idején érkezett német lakosságú városokban letelepedő iparos, kereskedő és hivatalnok réteg szintén nem tartotta magát svábnak.
Pesterzsébet németsége
A 2000-ben megjelent Pesterzsébet története című, egyébként kitűnő összefoglaló munka a 91-92. oldalon tárgyalja a népesség demográfiai jellemzőit, azonban annak etnikai megoszlásáról egyáltalán nem esik szó.[2] Az 1998-ban Hambuch Vendel szerkesztésében megjelent Németek Budapesten című könyv egymásnak nagyjából egyező adatokat ad meg Pesterzsébet német lakosságának számát illetően.[3]
Fónagy Zoltán tanulmányában Pesterzsébet német lakossága
– 1880-ban 807 fő ami az összlakosság 59,6 %-a,
– 1900-ban 1 696 fő ami az összlakosság 10,8 %-a,
– 1930-ban 1 586 fő ami az összlakosság 2,3 %-a. [4]
Ugyanebben a könyvben, Eppel János tanulmányában Pesterzsébet összlakossága
– 1880-ban 1335 fő ebből 610 fő német vagyis 45,7 %,
– 1900-ban az összlakosság 15 735 ebből német 1696 vagyis 10,8 %
– 1930-ban az összlakosság 67 907 amiből 1 886 német vagyis 2,8 %.[5]
Jól látható, hogy lényeges eltérés csak az 1880-as év adataiban található. Harmadik összehasonlító adatként nézzük meg a magyar Városok monográfiája sorozatban 1936-ban megjelent, Ladányi Miksa által szerkesztett Pestszenterzsébet, Kispest és környéke című összefoglalás statisztikai adatait:[6]
Pesterzsébet (1880-ban még Erzsébetfalva) lakosainak száma
-1880-ban 958, ebből német 610, vagyis 63,7 %
-1900-ban 15 732, ebből német 1 696, vagyis 10, 8 %
-1930-ban 67 907, ebből német 1 586, vagyis 2,3 %.
Az 1880-as adatok itt is eltérnek. A legmegbízhatóbb adatnak az 1900-as év tűnik, mert az mind a három forrásban megegyezik. Az eltérések figyelembevételével megállapítható, hogy az 1880-as statisztikai adatok szerint Erzsébetfalva első telepesei nagyrészt németek voltak.[7] A környékbeli települések nemzetiségi arányait vizsgálva és összehasonlítva Kispesthez hasonlóan a bevándorlás által Pesterzsébetnek is ugrásszerűen nőtt a népessége és ezáltal csökkent az eredetileg német lakosság aránya.[8]
1880-ban:
Kispest össznépessége 1 688, ebből német 398, vagyis 23%
Pesterzsébet össznépessége 958, ebből német 610, vagyis 63, 7 %
Soroksár össznépessége 6 583, ebből német 5 221, vagyis 79,3 %
1900-ban:
Kispest össznépessége15 756, ebből német 1 185, vagyis 7,5 %
Pesterzsébet össznépessége 15 732, ebből német 1 196, vagyis 10,8 %
Soroksár össznépessége 8 871, ebből német 7 353, vagyis 82,9 %
1930-ban:
Kispest össznépessége 64 512, ebből német 1 355, vagyis 2,1 %
Pestszentlőrinc össznépessége 3 0611, ebből német 478, vagyis 1,5 %
Pesterzsébet össznépessége 67 907, ebből német 1 586, vagyis 2,3 %
Pestszentimre össznépessége 8 192, ebből német 121, vagyis 1,5 %
Soroksár össznépessége 14 387, ebből német 8 197, vagyis 57 %
A statisztikákból csak a lakosság saját bevallása alapján készített anyanyelvre és nemzetiségre vonatkozó adatok derülnek ki, az azonban hogy ki honnan jött, hol született, az nem. Erre panaszkodott Molnár Imre 1936-ban is: „hányan láttak napvilágot az összefüggő azonos népelemekből kialakult (homogén) külvárosi öv más láncszemében, hányan a közeli sváb falvakban, valamint a megye messzebb fekvő színmagyar részein”, azt nem tudni.[9]
1869-ben a mai Pesterzsébet helyén 223-an éltek. Mivel a tömeges telekparcellázások csak a következő évben kezdődtek, számunkra sokkal érdekesebbek a következő népszámlálás adatai.
1880-ban Erzsébetfalvának 1 355 lakosa volt. Ezt az adatot hozza a már említett Eppel János és Fónagy Zoltán is, a Németek Budapesten című kiadványban megjelent két külön tanulmányukban. Kettőjük között az eltérés a német anyanyelvű lakosok számában van: Eppel szerint ez 610 fő, azaz a lakosság 45,7 %-a, Fónagy szerint pedig 807 fő, azaz az összlakosság 59,6 %-a. A Ladányi Miksa szerkesztésében 1936-ban megjelent Pestszenterzsébet, Kispest és környéke c. munkában szintén 610 német anyanyelvű lakos szerepel, de az összlakosság itt 958 fő, ezért a németek aránya 63,7 %. Ebből kifolyólag az adatok nem tisztázottak a németajkú lakosság számát illetően.
1890-ben Erzsébetfalva lakossága 4 754 fő volt.[10] Molnár Imre szerint ekkor már háromszor annyi a magyar anyanyelvű, mint a német.[11]
A 19. század legvégén a Kossuthfalva és Erzsébetfalva egyesítéséből létrehozott Erzsébetfalva Soroksártól való leválása után az első népszámlálás 1900-ban zajlott. Ekkor az össznépesség már 15 732 fő, tíz év alatt tehát a lakosság megháromszorozódott.[12] A 13 053 magyar (83 %) mellett 1 696 fővel a német (10,8 %), és a kevesebb, mint harmadannyi szlovák a két legnagyobb idegen ajkú népesség. A többi etnikum elhanyagolható (mindegyik kevesebb mint 20 fővel képviselteti magát).
A legnépesebb felekezetek: római katolikus: 11 143 fő (70,8 %), református: 2 114 fő (13,4 %), izraelita: 1 513 fő (9,6 %) és evangélikus: 795 fő (5 %).
1910-re Erzsébetfalva összlakossága megduplázódott: ekkoriban 30 970-en éltek itt. 28 781 magyar mellett (92,9 %) 1 254 német (4%) és 425 szlovák (1,4%) anyanyelvű ember lakott a településen.[13]
A legnépesebb felekezetek: római katolikus: 21 781 fő (70,3 %), református: 4 430 fő (14,3 %), izraelita: 2 953 fő (9,5 %) és evangélikus: 1385 fő (4,5 %).
1920-ban a lakosok száma már 40 545.[14] Ebből magyar anyanyelvűnek vallotta magát 38 034 fő (93,8 %), németnek 1 517 fő (3,7 %), szlováknak 428 fő (1 %).
A legnépesebb felekezetek: római katolikus: 28 502 fő (70,3 %), református: 6 192 fő (15,3 %), izraelita: 3 293 fő (8,1 %), evangélikus: 1 867 fő (4,6 %)
1930-ban az összlakosság 67 907 fő.[15] Ebből német anyanyelvű 1586 fő (2,3 %) és szlovák anyanyelvű 506 fő (0,74 %).
A legnépesebb felekezetek: római katolikus: 47 015 fő (69, 2 %), izraelita: 4 522 fő (6,6 %), református: 3 266 fő (4,8 %).
Pestszenterzsébet összlakossága 1941-ben 76 876 fő.[16]
Anyanyelv. Magyar: 75 501 (98,2 %), német: 801 (1,1 %), szlovák: 163 (0,2 %).
Nemzetiség. Magyar: 75 988 (98,8 %), német: 358 (0,46 %), szlovák: 103 (0,13%).
Legnépesebb felekezetek: római katolikus: 53 596 fő (69,7 %), református: 14 089 fő (18,3 %), izraelita: 3 978 fő (5,2 %), evangélikus: 3 623 fő (4,7 %).
Magyarul tud: 76 558 fő (99,6 %).
Ez volt az első olyan népszámlálás, ahol a magukat német anyanyelvűnek vallók száma az előző 10 évhez képest nemcsak hogy nem emelkedett, hanem a felére csökkent. Persze az 1941-est megelőzően a korábbi népszámlálásoknál is egyértelműen kiviláglott, hogy csak számában lett több a német anyanyelvű, az összlakossághoz képest arányaiban azonban mindinkább veszített pozíciójából. Az 1941-es adatok valószínűleg Pesterzsébeten az 1930-as évekre tetőző asszimilációs hatások eredményeképpen alakulhattak az említett módon.
Az 1949-es, 1960-as és 1970-es népszámlálások anyanyelvre és nemzetiségre vonatkozó adatai nem ismertek. Ezeket kerületi bontásban nem adták közre.
1980-ban Budapesten összesen 2 924 német anyanyelvű és 1 671 német nemzetiségű lakos élt. A főváros XX. kerületében – Pesterzsébeten és Soroksáron együttvéve – 285 német anyanyelvűt és 231 német nemzetiségűt regisztráltak.[17]
1990-ben Budapesten 2 887 német anyanyelvűt és 2 609 német nemzetiségűt írtak össze, a XX. kerületben pedig 140 német anyanyelvűt és 185 német nemzetiségűt.[18]
A legutóbbi, 2001-es népszámlálásnál Pesterzsébet és Soroksár már külön szerepel, mely szerint Pesterzsébeten a 65 295 lakosból 217-en (0,33 %) vallották magukat a német nemzetiséghez tartozónak, 307-en (0,47 %) a német kulturális értékekhez, hagyományokhoz kötődőnek, 81-en (0,12 %) német anyanyelvűnek, 232–en (0,35 %) a német nyelvet családi, baráti körben használónak.[19]
Soroksáron ezek a számok 20 697 lakosból: nemzetiség 421, kulturális érték: 568, anyanyelvű: 76, német nyelvet családi, baráti körben használó: 195.
Ha összehasonlítjuk az 1990-es XX. kerületi adatokat a tíz évvel későbbiekkel, kiderül, hogy míg a német anyanyelvet bevallók száma stagnált, addig a német nemzetiséghez tartozók aránya megtöbbszöröződött.
A családnevek hangzása alapján az alábbi következtetések vonhatók le a pesterzsébeti németek számát illetően: Erzsébetfalván 1910-ben az „Erzsébetfalvai útmutató” részletes telekkönyvi nyilvántartása és utcajegyzéke szerint kb. 2600-2800 különböző nevű telektulajdonos volt [20]. Kb. 600 teleknek volt egyik vagy mindkét tulajdonosa német nevű (házaspárok). Ez az összes telek 20 %-a.
A német nevű tulajdonosok közé nagy valószínűséggel bekerültek német nevű izraelita vallásúak is, de a telektulajdonosok kb. 15%-ánál valószínűsíthetően legalább az egyik fél német származású. Ez korántsem jelenti azt, hogy az összlakosság egy hatoda német lett volna, csak azt, hogy a lakosság kb. 15%-ának lesz (a születendő gyermekeknél) valamilyen mértékű német származása. Ha a férjnek német hangzású neve van, akkor gyermekei ezt tovább viszik, de a német név vagy német származás önmagában nem jelent automatikusan német identitást, vagy német anyanyelvet.
176 esetben volt megadva a tulajdonos férj és feleség teljes neve (ill. nem házaspár esetén a tulajdonos asszonyneve és leánykori neve, amiből látni lehet a telekkönyvbe be nem jegyzett, ill. már elhunyt férj nevét is).
74 esetben (42%) a férj német nevű volt, a felesége pedig nem; 41 esetben (23 %) a feleség volt német nevű és a férj nem, 61 esetben pedig mindkét fél német nevű volt (35%).
Valószínűsíthetően ez az arány vonatkoztatható a többi családra is, ahol nem álltak rendelkezésre a feleségek leánykori nevei, ill. a településen lakó ingatlannal nem rendelkező bérlőkre is. Ebből következik, hogy a családok kb. két harmada vegyes házasság, és csak egy harmadukban van mindkét félnek német hangzású neve. Problémát jelent azonban, hogy nem eldönthető, hogy a német nevűeknek mi volt az anyanyelve, illetve volt-e német identitása. Valószínűleg azonban a német identitással/anyanyelvvel rendelkezők házasságkötési szokásai is nagy vonalakban a fenti arányt mutatták.
Így tehát az összes olyan házasságban, ahol az egyik vagy mindkét fél német anyanyelvű és identitású volt, a születendő gyermekek egy harmadának lehetett mindkét szülője német anyanyelvű, nekik volt esélyük arra, hogy a családban megtanuljanak németül. A maradék két harmad pedig, akik vegyes házasságba születtek, sokkal kisebb valószínűséggel tanulhatták meg német szülőjük anyanyelvét egy magyar nyelvű, több tízezres városban.
Az erzsébeti németség és a környező sváb falvak német közösségeinek összehasonlító elemzése és az asszimiláció kérdése
Bár német identitású lakossága volt Pesterzsébetnek, eltérően a szomszédos Csepel és Soroksár németségétől közösségi összejöveteleik erősen korlátozott lehetőségűek voltak. Ennek akadálya volt a helyi, magyar nyelvű lakosság idegenkedése, a hatóságok asszimilációs politikája, illetőleg az a tény, hogy eltérően a környező településektől szervezett telepítés keretében nagyobb számú sváb identitással rendelkező telepes nem érkezett Pesterzsébetre. Az ország egyéb németek által lakott területeiről érkező német anyanyelvű, de sokszor már nem német identitású emberek gyorsan asszimilálódtak a magyar nyelvű közegben. Bár mint az a riportokból kiderül sokszor az idetelepülő még magyarul sem tud rendesen, de ebben az esetben is, a már ismertetett környezeti hatások miatt egy generáció alatt megtörténik a nyelvi asszimiláció, amelyet aztán követ a nemzeti identitás átalakulása is.
Erősen befolyásoló tényező még, hogy a Pesterzsébetre érkező német anyanyelvű iparosok, magukat nem svábnak, vagyis nem földművelőnek tartják és ezért a sváb identitással azonosulni nem tudtak. Az ő identitásukat, sokkal inkább a társadalmi szerepük határozza meg, amely alapján az iparos vagy a gyári munkás társadalmi csoportokba tartoznak. Ennek ellenére, mint ahogy az a riportokból kiderül, főleg az azonos ipart űzők között a közös együttlét és evvel együtt a német nyelvhasználat is egy-két generáción át fennmarad. Az iparos réteg azonban, bár eljár a környező sváb települések rendezvényeire, azoktól társadalmi szempontból elkülönül, és a sváb identitást nem érzi a magáénak, ami szintén a nyelvi, majd ezt követően a nemzeti identitás asszimilációjához vezet.
A pesterzsébeti németség identitását fenntartó szórakozási lehetőségek, kulturális rendezvények, a környező német anyanyelvű településeken jól funkcionáltak, ezért azokkal konkuráló rendezvényekre Pesterzsébeten nem volt sem szükség, sem lehetőség, amely körülmény viszont ellene hatott a pesterzsébeti németség közösséggé szerveződésének.
Annak ellenére, hogy mint az a statisztikai adatokból jól kiviláglik Pesterzsébet (akkor még Erzsébetfalva) első lakosai, nagy arányban magukat németnek valló identitásúak voltak, a nagyszámú betelepülőnek köszönhetően a település dominánsan magyar anyanyelvűvé vált. Ebből kifolyólag a helyi németség, bár egyéb betelepülőkkel folyamatos utánpótlásban részesült és így a németség kontinuusan fennmaradt, olyan szintű közösségi élet, mint a szomszédos németajkú településeken, Pesterzsébeten nem tudott létrejönni. A pesterzsébeti németek ezért a saját igényeiknek megfelelő kulturális rendezvényeken és közösségi összejöveteleken, szórakozási lehetőségeken a szomszédos településeken vettek részt.
A pesterzsébeti németségen belül külön csoportot képeznek a Duna-Tisza közéről, Hartáról és Kunbajáról érkezett telepesek, akik bár nem szervezett telepítés keretében jöttek, de mivel egy-egy meghatározott időszakban több család érkezett, emiatt Pesterzsébeten belül is igyekeztek területileg együtt maradni és mikroközösség szintjén együttműködni. A hartaiakra továbbá jellemző, hogy akár három generációs Pesterzsébeten élés után is intenzív kapcsolatban maradtak Hartával és az ott élőkkel. Jellemző módon, a családok magukkal hozták a teljes bútorzatukat is, amelyek sok családnál manapság is használatban van. Némely hartai származású családnál, fennmaradt a hazai németségre jellemző lábbeli, az ún. tutyi használata is. Vagyis a hartai származású német családok mind a folklórjuk, mind a tárgyi kultúrájuk elemeit magukkal hozták, amelyek elemek Pesterzsébeten élnek tovább. A hartaiak Pesterzsébeten belüli elkülönülésükhöz nagyban hozzájárult az erzsébeti és a környékbeli svábságtól eltérő nyelvjárásuk, illetve az evangélikus felekezethez való tartozásuk is, mert a helyi és a környékbeli svábok katolikusok.
A kunbajaiak otthoni kötődésüket elvesztve – Kunbaja németségének 90%-át kitelepítették – intenzívebb kapcsolatot ápoltak a helyi és a környékbeli németséggel, amelyben nagy előnyük lehetett, az azonos felekezethez tartozásuk is. Tekintve, hogy mindkét csoport két-három generációs Pesterzsébetinek számít, történetük nagyban befolyásolja a pesterzsébeti németség múltját, jelenét és jövőjét is.
Egy német hetilap Erzsébetfalván
A jelentősebb német anyanyelvű lakosság létét a már korábban idézett statisztikai adatok mellett más is bizonyítja: a helyi német nyelvű sajtó léte. A Pesterzsébeti Múzeum gondosan összegyűjtött dokumentumai között megtalálható egy a mindmáig egyetlen előfizetéses, részben pesterzsébeti német nyelvű újságra utaló apró nyom. Az Országos Széchenyi Könyvtárban található mikrofilmek segítségével felvázolható az újság tartalma és története.[21]
Csak az 1896-os évfolyam maradt fent, az sem teljes mértékben, mert az év végéről néhány szám hiányzik. Valószínűsíthető, hogy az újság még 1897-ben is létezett, mert Sepir Kajetán főszerkesztő csak 1898-ban lesz az 1914-ig megjelenő Kispest-Szent-Lőrinczi Lapok egyik szerkesztője.
A kispesti illetőségű Sepir Kajetán tehát a milleneum évében alapítja meg a magyar és német nyelven, vasárnaponta megjelenő Kispest-Szent Lőrinczi Hírlapot (Kispest-Szent Lőrinczer Journal), melynek első száma április 5-én jelent meg. Az újság első felében a cikkeket magyarul, második felében pedig szó szerinti német fordításban hozták. A hirdetések általában vagy csak magyarul, vagy csak németül jelentek meg, ugyanazon hirdetés mindkét nyelven való megjelentetése nagyon ritka volt.
Május 3-ától, tehát az 5. számtól kezdve a „társadalmi és vegyes tartalmú” hetilapnak új címet adott a főszerkesztő: ettől kezdve „Soroksár-Erzsébet-Kossuthfalvai és Kispest-Szent Lőrinczi Hírlap”-ként (Soroksár-Erzsébet-Kossuthfalvaer und Kispest-Szent Lőrinczer Journal) jelent meg Sepir Kajetán újságja.
Ezután őszig majd minden számban olvasható, hogy a főszerkesztő és az erzsébetfalvi Neumann Adolf papírkereskedő, a hetilap helyi megbízottja közt félreértések és nézeteltérések voltak. Ebből kiderül, hogy a lap erzsébetfalvi terjesztése a kezdetben nehézségekbe ütközött (állítólag Neumann nem továbbította a szerkesztőségnek se az előfizetők listáját, se a beszedett pénzt).
A cikkek témái az akkori mindennapi élet eseményei, így például a lap május 10-én számol be Erzsébetfalva Soroksárról való leválásáról. Megtalálhatóak benne az erzsébetfalvi elhalálozottak névsorai is, ami május 10-én a következőképpen hangzott: Gerstelmayer Katalin 3 és fél éves, Renner Béla 2 hónapos, Szeifert Terézia 72 éves, Kovács Jenő 2 éves. Ebből a névsorból is kiviláglik a lakosság akkori összetétele – a négy elhunyt közül háromnak volt német neve. A május 31-én közzétett elhunytak névsora: Ujbányi Katalin 6 hónapos, Reich Ferencz 3 hónapos, Depléer György 2 hónapos, Fröschl Károly 51 éves Erzsébetfalván, Bialek Katalin 6 hónapos, Szarka Pál 75 éves szélütés következtében Kossuthfalván. Augusztus 30-án a 37 elhalálozott közül 14 volt német nevű.
A fenti adatokból is világosan kitűnik, hogy Erzsébetfalván arányaiban is jelentős számú német származású népesség élt. Az pedig, hogy ez a kétnyelvű hetilap egy rövid ideig képes volt talpon maradni, azt bizonyítja, hogy nem csak a származása volt német sok erzsébetfalvi lakosnak, hanem sokan még értették-beszélték is őseik nyelvét.
Az Erzsébet- és Kossuthfalvai Szent József Temetkezési Egylet
Az 1990-es évek előtti talán egyetlen, hivatalosan is bejegyzett főként németeket tömörítő egyesület az 1887-ban alapított Erzsébet- és Kossuthfalvai Szent József Temetkezési Egylet volt. A temetkezési egyletek a svábok körében eléggé elterjedt voltak, és nagy vonalakban úgy működtek, hogy valaki még keresőképes korában belépett egy ilyen egyesületbe, és élete végéig fizetett havonta egy kis összeget, amiért aztán az egylet a tagot eltemettette. Ilyen egyesület volt az erzsébetfalvi temetkezési egylet is.
Az 1887-es alapszabályban áll, hogy tag lehet „mindenki 20 és 50 év között, valláskülönbség nélkül, ha feddhetetlen jellemű, és ha felvétele idején jó egészséggel bír”.[22] Több jel is arra utal, hogy az egylet leginkább német származásúakat tömörített. Ennek bizonyítására szolgál az egyik év vezetőségének összetétele és az alapszabály 4. §-a. Eszerint 1910-ben az elnök: id. Bruszt Mihály, alelnök: Hörcher Ignác, titkár: Baljer Pál, pénztárnok: ifj. Bruszt Mihály, számvizsgáló: Friedl József, ellenőrök: Polinger József, Brünner Márton, zászlóvivők: Giszer Pál, Schwarz János. Választmány: Rohic Ferenc, Janza János, Szlifka Mihály, Garai Ferenc, Vagner Ferenc, Schváb Jakab, Nau István, Schneider Ferenc. Vagyis a 17 tisztségviselőből 14-nek egyértelműen német hangzású neve volt.
Az alapszabály 4. §-ában a következőt olvasható: „Minden bekebelezett tagnak egy az egylet pecsétjével ellátott, az egyleti elnök és annak helyettese, a pénztárnok, és jegyző által aláírott felvételi könyvecske, melyben az egyleti alapszabályok magyar és német nyelven kinyomtatva foglaltatnak, kézbesíttetik.” – Az egyesület, illetve tagjainak életében tehát markánsan jelen volt a német nyelv, ha az egyesület alapítói fontosnak tartották, hogy a jogokat és kötelességeket tartalmazó iratot kétnyelvűen nyomtassák, és osszák ki a tagok között.
1912-ben alapszabály-módosítás történt, ami egyrészt a befizetések összegét aktualizálta 25 év után, másrészt valamilyen egyelőre ismeretlen oknál fogva az 1. §-ban a következőt olvashatjuk: „Az egyesület székhelye: Erzsébetfalva, nyelve: magyar.” Talán az előrehaladott nyelvi asszimiláció, a magyarul nem tudók számának minimálisra csökkenése, vagy a ki nem mondott de erőteljesen éreztetett hivatali nyomás hatására történt e változtatás.
Végül az egyletet 1936-ban oszlatta fel a miniszter rendeletéből Kilb Gyula miniszteri tanácsos, indoklása szerint „mert az ellenőrzésre hivatott helyi hatóság jelentéséből arról szereztem tudomást, hogy [az egylet] 2 év óta működést nem fejt ki, és ezt megelőzőleg is alapszabály ellenes tevékenységet folytatott, aminek következtében célkitűzéseit megvalósítani nem tudta.”
[1] MANHERZ 1998, 3.
[2] BOGYIRKA 2000, 91-92.
[3] HAMBUCH 1998
[4] FÓNAGY 1998, 319.
[5] EPPEL 1998, 365.
[6] MOLNÁR 1936, 198.
[7] Uő, 197.
[8] Uő, 198.
[9] MOLNÁR 1936, 195.
[10] Központi Statisztikai Hivatal, 1890-es népszámlálás Erzsébetfalvára vonatkozó demográfiai adatai
[11] MOLNÁR 1936, 195.
[12] Központi Statisztikai Hivatal, 1900-as népszámlálás Erzsébetfalvára vonatkozó demográfiai adatai
[13] Központi Statisztikai Hivatal, 1910-es népszámlálás Erzsébetfalvára vonatkozó demográfiai adatai
[14] Központi Statisztikai Hivatal, 1920-as népszámlálás Erzsébetfalvára vonatkozó demográfiai adatai
[15] Központi Statisztikai Hivatal, 1930-as népszámlálás Pesterzsébetre vonatkozó demográfiai adatai
[16] Központi Statisztikai Hivatal, 1941-es népszámlálás Pesterzsébetre vonatkozó demográfiai adatai
[17] Központi Statisztikai Hivatal, 1980-as népszámlálás Budapest XX. kerületre vonatkozó demográfiai adatai
[18] Központi Statisztikai Hivatal, 1990-es népszámlálás Budapest XX. kerületre vonatkozó demográfiai adatai
[19] Központi Statisztikai Hivatal, 2001-es népszámlálás Budapest XX. kerületre vonatkozó demográfiai adatai
[20] ÚTMUTATÓ 1910
[21] OSZK, Kispest-Szent Lőrinczi Hírlap. 1896. 1. tek. FM3/1958
[22] Budapest Főváros Levéltára IV. 1427
